Whatever

Na most megint eltelt pár hónap, és az Istenért sem tudnám megmondani, mi vitt rá, hogy ide írjak megint. Jelen pillanatban, azt sem tudom hol áll a fejem, bár az igaz, hogy sosem voltam egy összeszedett valaki.  Az utóbbi időben sajnos egész antiszociális viselkedést tanúsítok, egyre többször érzem úgy, hogy sokkal jobban szeretek egyedül lenni, mint eddig bármikor. Jó persze, egy kis egyedüllétre mindenkinek szüksége van. Energikus természetem ellenére most olyan, mintha szembeköpném saját magam. well done pasztmek. Éjjel 00:22 van és vasárnap, hát persze hogy a legaktuálisabb idő.... akármire is. Amikor már rohadtul aludnod kéne, de nem tudsz, mert éppen kattog az agyad úgy MINDENEN. Ilyenkor végig gondolod eddigi éveid tartalmát, realizálod, hogy tavaly sem volt semmivel sem jobb semmi. Elképzeled a 3 múlva bekövetkező érettségidet, majd tovább agyalsz és már a diplomaosztód kellős közepében vagy. Vicces dolgok ezek.
Aztán van az a rész, ahol már az éberség, és a félálom határán vagy, és ilyenkor inkább hasonlítasz egy erősen illuminált, Mickey egeret halucináló drogfüggőre, mintsem egy egészséges emberre. Ennek következtében, ez az arcod marad reggelre is, amit aztán akármennyire is próbálkozol, 8 réteg korrektor sem fog eltűntetni. Girl, Azok a karikák ott lesznek!! A nap folytatásában ingerlékeny, nyúzott, kialvatlan, fáradt, fokozottan kabbef*szom magatartást veszel fel.
Ebbe így belegondolva arra a következtetésre jutottam, hogy nekem aztán mindegy, mennyit alszom, az alaptermészetem is ezen tulajdonságokon alapszik. Nice. Nagy a káosz. Alacsony a hőmérséklet. Meg az életszinvonal is.
 

Mennyi szép lány, mennyi fiú akit nem veszel észre...

Annyi minden kavarog most bennem.. Talán túl sok minden. Az utóbbi időben csak halmozódtak a rossz dolgok.. Pedig én hülye még azt hittem, hogy a szünetben végre lazíthatok. De mekkorát tévedtem. Furcsa, de azt kell hogy mondjam, velem mindig szünetekben történik valami, legyen az negatív, vagy éppen pozitív. Nos, a mostani negatív.. Nem tudatosan, de akaratlanul is megtörtént. Az ember azt hinné, kézben tudja tartani a dolgok irányítását, Az egyik pillanatban még mellettünk vannak a számunkra fontos emberek, a másikban pedig már csak a lépteik nyomát látod, ahogy szép lassan távolodnak. Igen, lehet hogy én akartam így. Azt mondják, el kell engedni a múltat ahhoz, hogy lehessen jövőnk. Na, én pont ezen dolgozom. Egyenlőre sikertelenül. Sőt, az is biztos, hogy a felejtéshez idő kell, és én addig nem tudok lezártnak tekinteni egy kapcsolatot, amíg nem jön valaki.. Valaki , aki teljesen megváltoztatja a dolgok menetét, és segít felejteni.  Mert ez nagyon nehéz.. Nyilván, mardos még egy kicsit a bűntudat, és a fájdalom, de ez a napok múlásával enyhül.
Most, hogy eltelt megint egy év, rájöttem, hogy amit az év kezdetekor vártam, - hogy majd minden jobb lesz - egyenlő volt a nullával. Semmi de semmi nem változott. Csalódások, és fájdalmas elvesztések most is értek. Döcögős év volt, kétség kívűl... De bármennyire is utáltam ezt az évet, ekkor történtek velem a legjobb dolgok. Szerelmes lettem egyrészt. Ez egy rohadt kegyetlen dolog. Ha ilyen érzés szerelmesnek lenni, akkor kösz, én azt hiszem többet nem kérek. Bár lehet, hogy velem volt a baj.. Kitudja. Utólag megbánni bármit is, csak időpocsékolás. Fiatal vagyok még. Tudom. Ez így van. De érzéseim vannak. Nehéz volt épp ezért dönteni is. Már semmi sem volt a régi. Én sem. Döntésképtelenné váltam, sokféle szempontból. Ilyenkor is a szívem után mentem, És mekkora hülyeség. Szeretném, ha ez az évem jobb lenne. Szükségem van valakire, aki támogat, Mindegy hogy milyen módon igazodik hozzám, de érezzem hogy ott van mellettem. Akkor is segít, ha éppen nem tud róla. Mert ez kell. Ez jó, ha van. Érezzem azt, hogy törődik velem, és érdekli, amit mondok. Nem kell hogy tökéletesnek lásson. Az sem kell, hogy minden hibámat elnézze. Az a fontos, hogy törődjön velem. Valaki olyan, aki a tudta nélkül, a legbiztosabb pont az életemben. Lehet hogy pont Ő az ? Hiszen, nem rég óta ismerem, még is, sok fontos dolgot mondtam el neki. Életem egyik legmeghatározóbb pontját is. De ő is megnyílik nekem. Ez egy jó dolog. Azt hiszem. Lehet hogy, ő lesz az a biztos pont? Én nem bánnám.
A másik pedig biztos megtörtént már mindenkivel: Amikor csak üvöltenél. Torkod szakadtából. Mindent kiadnál. Addig kiabálnál amíg el nem kezdesz sírni. Hogy jobb lesz ettől bármi is? Nem. De legalább megnyugodnál.

És most egy számomra fontos bölcsességgel búcsúzom.:
"De azért még van jópár nagyon jó ember. Akit nem tudott semmilyen akadály, vagy más dolog megrontani. Őket kell kifogni. És én mondom, egy életen át számíthatsz majd rájuk, ha úgy is kezeled őket, és tiszteletet mutatsz. Na meg.. ha képes vagy megbocsájtani. Mert erre is szükséged lesz."